Klió 2001/3.

10. évfolyam

A korai szarmatakori (Kr. e. 400–300 között) lovas nomádok régészeti kultúrája New-York-i bemutatását az 1986 és 1990 között, az oroszországi Orenburg (az Urál-hegység déli végénél, az Ilek folyó völgyében) közelében feltárt filippovkai halomsírok gyönyörű leletei ösztönözték. A 25 halomsírból 17-et tártak fel. Az első – a legnagyobb – szenzációs leleteit ebben a kötetben A. Psenyicsnjuk ufai régész ismerteti (21–30. old.). Közöttük a nyár- és fűzfából faragott, aranylemezzel burkolt szarvas figurák emelkednek ki. Ugyanott került elő egy hatalmas bronzüst és egy aranymarkolatos vas rövidkard (akinakes). Az eltemetett személyek koponyái (összesen hat) késő bronzkori protoeuropid és altaji eredetű antropológiai jelleget mutatnak. A szarmatákat közvetlenül megelőző szkíta kor rövid elemzésébe, úgy látszik, már nem fért bele a szerzők részéről a Kárpát-medence szkítái kérdésének elemzése. Ezután egy másik, kis terjedelmű, összefoglaló jellegű tanulmány (Marszadolov dolgozata) fontos része a kimmerektől a szakákig terjedő időszak ismert sisak- és süvegábrázolások ismertetése képben és írásban.

A kötet 51. képén szkíta lovas harcosok grafikus rekonstrukciós képét kapja az olvasó E. Korolkova tanulmányához (59–60. old.). Végül mint a kötet törzsanyaga, a kiállítási katalógus tárul elénk pompás technikai kivitelben. A leleteket eddig nem látott, igen jó minőségű fényképeken, szinte kézzelfoghatóan szemlélhetjük; elsőként az 1. sz. halomsír leleteit: bronzból öntött üst, ezüstedény (achaemenida jellegű), medvét mintázó aranyveretes faedény, másik faedény aranyveretei, egyéb áttört aranylemezek (hal, farkas fej, állatküzdelmi jelenet, vaddisznók, griff-fej, tevefej, farkasok, szajga-antilop, négy kisebb szarvas figura fa alapon, achaemenida jellegű arany amfora, vadkanfejes ezüst ivókürt és annak iráni analógiája, aranyozott ezüstpohár, hegyi kecskék lemezes figurái, kétpúpú tevék stb.), melyek kitűnően jellemzik a kort, a kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat csakúgy, mint az utánuk közölt, bronzból öntött, kisebb állatalakok, jellegzetes késői szkíta – korai szarmata állatstílusban (a 3. filippovkai halomsírból). Ezután következik egy kis bronztükör, majd egy igen ritka lelet: csontból faragott, fegyveres lovas figura (110–111. kép). Ezek után vették sorra a kisebb halomsírok (5., 6., 7. és 14.) fontosabb leleteit: zablapálcák, nyílhegyek, üveggyöngyök stb., és végű közölték még a 10. kurgán sérült agyagkulacsát (126. kép). A kötetnek számunkra különösen jelentős tanulmányát L. Galanyina (Állami Ermitázs, Szentpétervár) írta (191–240. old.) a Fekete-tenger-melléki szkíta művészetről. Megállapította, hogy a szkíta vezetőréteg számára nemcsak asszírok, urartuiak és görögök, hanem az ókori világ más részeiben is készítettek luxustárgyakat, méghozzá úgy, hogy válogattak a keleti szkíta művészet stíluselemeiből, és a “saját” ízlésük szerint, úgy dolgozták ki a művészeti formákat, hogy ezek illeszkedjenek a szkíta “kánonokhoz”, vagy egyszerűen átmásolták a szkíta művészet egyes elemeit. A legfontosabb hagyományos elem a szkíta szarvas motívum volt. A szerző tanulmányát a legszebb oroszországi és ukrajnai emlékekkel illusztrálta, térképpel. Köztük van a híres szolohai kurgán aranyfésűje is, amely három testvér harcát örökítette meg (223. old.).

Ezután az Altaj-hegység szkíta állatstílusban készült leleteiről szóló tanulmány következik L. Barkova tollából. A pazyryki kurgánok régebbi (1929–1954) ásatásainak a rövid ismertetését is megkapjuk (241–247. old.), valamint a rokon jellegű sírleletek bemutatását képekkel és szabatos leírásokkal. Jóllehet ezek szinte mindegyike ismert volt már előttünk, de az itt közölt új fényképfelvételek (és a 86. képen közölt pompás, achaemenida-kori ezüstserleg) még alaposabb megismerést tesz lehetővé, a pontos méretek feltüntetésével.

A IV. fejezetben M. Zavituhina Nagy Péter cár aranyairól ír (ez a cár volt az első, aki rendeletet adott ki a sírokból származó aranyleletek beszolgáltatásáról a kincstár részére). Az aranyleletek egy részét 1714-ben N. Witsen holland diplomatának ajándékozta a cár, ezek sorsáról a szerző 1999-ben külön tanulmányt közölt az Állami Ermitázs folyóiratában. Az aranyak között van egy olyan centrális övveret-lemezpár (egyik darabja a 212. ábrán), amely már régen a magyar kutatás homlokterébe került a Szent László-freskók, illetve a legenda kapcsán. A némileg felnagyított, kitűnő fényképfelvételen jól láthatjuk az arany lemezen ábrázolt, magas fejdíszes, szomorú tekintetű nő ölében fejét nyugtató halott férfi alakját, előttük pedig két felnyergelt lovat és a kantárjukat fogó, ülő férfit, mögöttük a fán az elhunyt fegyvereit. A Szent László-legendában viszont a győzelme után pihenő László herceget idézik elénk. A jelenetsor egyik legutóbbi alapos elemzője, László Gyula élete végéig meg volt arról győződve, hogy az Altaj kincseiig vezető régi gondolatsort M. Grjaznov orosz régész “elorozta” tőle, amikor közölte azt az 1971-ben megjelent cikkében, amelyben a legendakör dél-szibériai – belső-ázsiai gyökereit írta le. Grjaznov azonban nem tudott magyarul, és cikkében a halott hős ábrázolásairól és legendaköréről, valamint más ábrázolásairól írt. A rejtélyt, azaz azt, hogy hogyan került ez a jelenet végül is a Szent László-legendakörbe, és azt, hogy miképpen transzformálódott, még meg kellene oldanunk! Sajnálatos, hogy Zavituhina fejezetében nincs szó az 1990-es évek derekán feltárt újabb “jégbe fagyott” halomsírokról, talán csak azért, mert késik a részletes, tudományos publikációjuk. (Eddig csak a National Geographic Magazine, a Vesztnyik Drevnyej Isztorii, a Turán és az Ősi Gyökér lapjain kaphattunk róluk némi hírt.)